Fiatal olvasóimnak (is) ajánlom tisztelettel ezt a klásszikust. Fiúknak összeválogatott gyerekdalokba került be, amit hosszú utakon a kocsiban hallgatunk. Ez annyira tetszett mindenkinek, hogy kórusban énekeltük. :] Hofi-Koós egyszerűen zseniális volt benne.
Másik kedvencem a 'Próbáj meg lazítani': "-Látod azt az alakot a téren? - Látom. - Na az is olyan lusta, mint te. - Az nem lusta, az szobor!" :]
Habszegfűtől kaptam egy videjót , amin kissé megdöbbentem. A képeken egy AFM Harvester nevezetű finn masina látható, amibe reggel beül egy jó kézügyességgel rendelkező favágó és alig 20 másodperc alatt (!!!) kivág, lehántol, három egyforma méretű rönkre vág és egymásra pakol egy fiatal, de méretes fenyőt. Ha kicsit csalunk és azt mondjuk, hogy 2 fenyő van meg 1 perc alatt, akkor is tokkal vonóval megvan egy 1000 fás kiserdő egy műszak alatt egyetlen géppel és emberrel.
Megértem én persze, hogy modernizálunk, meg profitot maximalizálunk, de ha ehhez hozzáveszem, hogy feltehetően a fafeldolgozás és bútorgyártás egyéb fázisai is hasonló elánnal folynak, akkor már nem járok messze az atombombától gondolatilag. Minek szarakodni a lövöldözéssel (favágás baltával)? Atomot nekik (AFM Harvester). :)
Persze ennek a kockának is több oldala van, nyilván az meg jól esik, mikor az IKEA-ban tutkóra dizájnolt, milliméterre passzoló lapra szerelt motyókat pakolok át a pultról a csomagtartómba, ami otthon alig pár óra bazmegelés után lávli gyerekbútorrá növi ki magát.
Azért mégis, gondolkodjunk kicsit el ezen a hétfőnmégélőfavoltamcsütörtökreeladottösszeszereltgyerekbútorleszek sebességen.
Mert ez vezet végső soron el minket ahhoz, hogy alig párszáz év alatt összehányjuk az ágyneműt, miközben a Föld több millió évig ágyazta nekünk a puhapihe ágyat. És közben meggyőződésem, hogy az emberiség nem lett boldogabb és kiegyensúlyozottabb. Sőt.
Habár apuék sokáig győzködtek, hogy melegbe menjünk, a család mégis úgy döntött, hogy a havas Szlovéniát részesíti előnyben. Elkészült az M7 majdnem Szlovéniáig, kb 10-15 km hiányzik csak (ki tudja miért), de ott is jól lehet haladni, a határtól pedig végig sztráda van egész Mariborig, úgyhogy még szabályosan is 4 óra alatt ott lehet az ember.
A szlovénok itthon meglepő módon még nem jöttek divatba - hálistennek, a magyar túristák inkább mennek Szlovákia mellett Ausztriába és Franciaországba síelni. Nos ennek nagyon örültünk... :]
Mariborban van Európa legnagyobb éjszakai sípályája is pölö, amit mi csak nappal teszteltünk, valamint kultúrált és nem zsúfolt túristacentrumok is dögivel. A szlovénok amúgy meglepően nyugodtak és kedvesek, nyoma sincs a horvát agresszivitásnak. Ja és mindenki beszél angolul! Sajnos a 300 forintos Eurot azért megérzi az ember, de meglepően hasonlóak az árak a mieinkhez.
Maribortól nem messze, egy minden földi jóval felszerelt biofarm-házban laktunk messze mindentől kb 700 méteren. Eszményi hely volt a kiránduláshoz, szánkózáshoz, síeléshez. Minden szempontból szerencsénk volt, pont akkor kezdett olvadni, mikor hazaindultunk, így végig tuti hóban volt részünk, de jó meleg volt végig.
Az utazásról szóló képriportot az alábbi képre kattintva nézheted meg. (az albumban a nagy képek jobb és bal oldalára kattintva lapozhatsz) .
Hétvégén óriási szánkópartit rendeztünk tesómékkal. Bölcsen elkerültük a felkapott helyeket (ahonnan a hírek szerint végül már a rendőrök küldték vissza az embereket), helyette Lajosforráshoz mentünk, ahol voltunk már egyszer pár éve és remek szánkópályája van.
Maki ráadásul olyan frankó ebédet is csomagolt, hogy rögtönzött gyorsbüfénk is lett. :]
A pályán akkora bukkanók voltak, hogy repkedtünk jobbra-balra keményen.
BB1 leamortizálta a műanyag bobot, így tegnap nekiindultam újat venni. Akár hiszitek akár nem, ma Budapesten nem lehet normális szánkót venni. Még a Decathlonban sem volt. Szánkóboltot kell nyitni!
További érdekes nótákkal folytatom a sorozatot.
Az általam nagy tiszteletnek örvendő Tears for Fears duó aranyhangú énekese, Roland Orzabal megjelentetett egy kevéssé ismert szólóalbumot 2001-ben, amire a kutya sem figyelt fel, sem a kritika, sem a közönség. Pedig vannak rajta csuda jó slágeres nóták is, például ez:
Billy Idol egyike azoknak a vérbeli punkoknak, akik nem ódzkodnak a szintetizátorok és samplerek közelébe menni, sőt! 1993-as Cyberpunk című lemezén még a gitárnak hangzó sávok is szintetizátorból jöttek. Most egy korábbi - 1987-es dalt mutatok meg, színtiszta szinti-punk. :]
Ha már elmentünk kicsit rockosabb irányba és a tengeren túlra, nem hagyhatom ki a Z-Z Top formációt sem. Ők a bluest vegyítik a forgós gitárokkal és a szintikkel, nem kis örömömre. Imádom őket. Itt egy nóta a 80-as évekből, aminek látványvilága is elég futurisztikus és jól kivehető a hangzásban a programozott dob és basszus:
Nem is annyira szintipop, mint inkább Euro-dance vonalon, de mindenesetre igen szórakoztató csapat volt a Scotch a 80-as években, amolyan nyugat erurópai Zizi Labor. :) Szerencsére felleltem egy klipjüket, amit most látok először. Nélkülöz minden ízlést, valóságos vizuális ámokfutás. Feltehetően semmit sem gondoltak komolyan és ők voltak alegjobban meglepve a sikereken. De a dal nagyon kúúúúúl!
Melegebb vizekre evezve itt egy remekbeszabott nóta a Bronski Beat utódzenekarától, a Communardstól, annak idején pörölyként ütött a húzós feszes tempó és a kappanhang elegye. Melegek is zsidók is, Geci barátomnak biztos nagyon bejön. Azért elmondanám, hogy konzit végeztek. Ahhoz képest nem rossz, ugye... ;)
Valszeg a szintipop nehezen elválasztható a melegektől. Egy újabb gyöngyszem, ezúttal Holly Johnsontól, aki a jól elsült stúdió-rock-blöff Frankie Goes to Hollywood (a The Art of Noise mérnökeivel megtámogatva) hisztérikus sikerén felbuzdulva továbblépett és megalkotta ezt a slágert, ami 1989-ben Makival közös dalunk volt. :] Dekadens, nem?
Van pár nóta, amit egyszerűen képtelen vagyok megunni. Van köztük bigbeat, pure szintipop és triphop is. Megosztom most veletek, jó szórakozást az alámerülésben.
Kezdem rögtön egy Chemical Brothers nótával. "Hej fiúk, hej lányok, supersztár DJ-k, itt jövünk mi!, az angol nagymenők!
verbális mondanivaló zérus, de ez a nóta nem is arról szól, hanem az eszeveszett betépett partizásról. Tessék csak végignézni a klipet. A hideg futkos az ember hátán a csontvázak láttán.
Aztán itt a következő kedvenc, Dave Gahan a Depeche Mode-ból. Jól odatette evvel a szó szerint "királyság" dallal második szólólemezéről, nem sokkal rehabilitálódása után.
Nem maradhat ki Erasure sem a sorból, ha már eddig kibírtátok. Egyik kedvenc dalom tőlük az "Igazam van?". Itt egy élő performance hőskorukból 1992-ből. Andy azóta AIDS-es lett, így nem nagyon van energiája ekkora showkra...ami az énekhangját illeti, ez nem playback! Vince Clarke pedig jól megérdemelt pihenését tölti kisfiával és feleségével (Ő nem meleg).
Camouflage. Németek, erőteljes Depeche Mode behatással,de valamivel könnyedebb és emészthetőbb, vagy ha úgy tetszik slágeresebb nótákkal. Itt egy klip, ami kissé azért hasonlít DM -It's no good dalára. :)
Vince Clarke azért az Erasure előtt is tett le az aztalra...kivált a Depeche Mode-ból az első albumuk megjelenése után és ezt a dalt kapásból átvitte a frissen alakult Yazooba 1982-ben. Alison Moyet hangján egész fantsztikus, még igy régről élőben is.
Óriási kedvenc a The Art of Noise, amely szintén angol illetőségű csapat, amely hangmérnökökből verbuválódott és kifejezetten kísérleti elektornikus popzenét állytottak elő klasszikus zenei képzettséggel. Sajnos mostanra kifulladtak, igazából a 80-as évek elején-közepén alkottak nagyot. Akövetkező dal kissé meglepő, de remek szórakozás.
folyt. köv.
Tesóm nemrégiben hívta fel figyelmemet Szendi Gábor klinikai szakpszichológus munkásságára, akit tényleg nagy érdeklődéssel olvasok.
Mivel jómagam is erős szorongásoktól szenvedek időnként, meg kellett tanulnom kezelni valahogyan - több/kevesebb sikerrel. :)
Annyira tetszett ez az írása, hogy közreadom blogomon is. Akár vitaindító is lehet. Ha van időtök olvassátok el.
Mindig gondolkodunk, érzünk és viselkedünk. Négy "őrült" érzésünk van, az intenzív szorongás, harag/védekezés, depresszió/kiégettség és bűntudat. Ezek azáltal keletkeznek, hogy folyamatosan hagyjuk, hogy mások kiprovokálják belőlünk ezeket az érzéseket. Hagyni, hogy "gombjainkat nyomogassák", azt jelenti, hogy olyat tesznek, mondanak, vagy olyasmi történik, amire mi indulatilag-érzelmileg túlreagálunk, vagyis nem megfelelően érzünk és cselekszünk a dologgal kapcsolatban.
Az érzelem igazi evolúciósan kialakult célja mindig a cselekvésre, megoldásra serkentés. "Túlreagálni" vagy "nem megfelelően" érezni azt jelenti, hogy nem megoldani akarjuk a helyzetet, hanem csak háborgunk, lehangolódunk, elkeseredünk, s ezek terméketlen érzelmi állapotok, mert csupán a tehetetlenségünket éljük át. Vannak hasznos és indokolt érzések, ezek lehetnek igen intenzívek is, de céljuk a megfelelő cselekvés elindítása, fenntartása. De dühösek vagyunk, mert becsaptak minket a boltban, indokolt érzés, ha ez arra sarkal minket, hogy visszamenjünk reklamálni. De nem indokolt, ha csak szidalmazzuk az eladót, de jogainkat meg se próbáljuk hatékonyan érvényesíteni. Sokszor nem is hiszünk abban, hogy ezt elérhetnénk, ezért tehetetlenségünkben dühöngünk. Fontos leszögezni azt is, hogy a világ és az életünk feletti hatalmunk véges, vannak megoldhatatlan dolgok, amikkel objektív okokból vagy képességeink hiányában nem tudunk megbirkózni. A nyugodt, magabiztos élet feltétele, hogy ezekben az esetekben ismerjük el a "körülmények hatalmát", tartsuk tiszteletben a nálunk hatalmasabb erőket, és jöjjünk rá, hogy mindig van élet azután is, amikor azt hittük, így már nem lehet élni. Depresszióval, kétségbeeséssel, haraggal és szorongással soha nem oldódnak meg a dolgok, ezek tehát nem kívánatos, nem adaptív érzések megoldhatatlan helyzetekben.
Hogyan keletkeznek a nemkívánatos indulatok és érzések?
Albert Ellis ABC módszernek nevezte el modelljét. A (action: esemény, történés), B (belief: hiedelem, hibás értelmezés) C (consequence: következmény, az indulat, negatív érzelmi állapot.Miért nem ilyen világos ez mindenkinek?
Ennek oka, hogy hiedelemrendszerünk közvetlenül nem könnyen
hozzáférhető, hiszen az mi magunk vagyunk, része az identitásunknak. A
hiedelmek rejtett, automatikus gondolatok formájában vannak jelen,
egyfajta "háttérzajként" állandóan ott zsonganak a fejünkben és
meghatározzák a világ észlelését. Mondhatni, identitásunk része.
Gyakran mondunk olyasmiket, hogy "áh, én nem az a típus vagyok, aki
feláll és megmondja", stb. A hiedelmet, hogy nem tudnánk képviselni
érdekeinket, már személyiségünk részének éljük meg.
Bár hihetünk magunkról bármit is, mindig itt és most újradöntünk arról,
mit tegyünk. Ezek gyakran mikrodöntések, inkább az abba való
beletörődés, hogy "mi milyenek vagyunk". De döntés, ami bármikor
másként is meghozható. A "nehéz gyermekkor", a "gyenge akarat" az itt
és most-tal szemben csak megfoghatatlan hiedelem, nem bizonyosság.
Bizonyossággá azáltal válik, hogy újra és újra engedünk a hiedelmeknek
és igazoljuk őket.
Melyek a tipikus gondolkodási hibáink?
Most azokról a hiedelmekről lesz szó, amelyeket majd' mindenkiben megvannak, s garantálják, hogy az adott helyzetben túlreagáljuk a dolgot, nem fogjuk jól kezelni, és megengedjük majd valakinek, hogy provokáljon minket.
1, Az első ezek közül a katasztrófikus gondolkodás. Ez egyszerűen felnagyítást, eltúlzást jelent. Jellegzetesen ezek a gondolatok úgy kezdődnek, hogy "Mi lenne ha..". Tipikus helyzet állásinterjúra várva: Mi lenne, ha olyat kérdeznének, amire nem tudnék válaszolni? Mi lenne, ha aluliskolázott volnék? Mi lenne, ha nem tetszenék nekik? Ezek a kérdések azt a hiedelmet takarják, hogy ha ezek bekövetkeznek, akkor valami szörnyűség fog történni.
A tinik nagyszerűek a katasztrófizáló gondolkodásban: Mi van, ha a szerelmem nem szeret már? Mi van, ha felsülök a teszttel? Mi lenne, ha nem vagyok népszerű? Mi lenne, ha szörnyen vagy viccesen néznék ki?
A felnőttek is jók ebben. "Mi van, ha a házastársam már nem szeret többé? Mi van, ha már nem vonzom őt? Mi van, ha mást keres? Mi van, ha elhagy és egyedül kell leélnem a további életem? Mi van, ha itt maradok ebben a kapcsolatban, és szerencsétlen vagyok? Mi van, ha megunt? Mi van, ha a munka mindig fontosabb, mint mi?
De azért ne legyünk tévedésben, nem minden "Mi lenne" gondolat katasztrófikus. Pl. ha állásinterjú esetén azt gondoljuk "Mi lenne, ha megkérdeznék, mi az erősségem?" Mert erre tudunk válaszolni. Vagy ha arra gondolunk egy új randevú előtt, hogy "Mi van, ha semmi közös nincs bennünk?". Akkor erre válaszolhatjuk, hogy talán éppen ez lesz a vonzó hatás. Amitől katasztrófikus lesz egy kérdés, az valójában a válasz miatt az. "Mi lenne, ha nem kapnám meg az állást?" Válasz: "Az borzalmas volna." Na ettől katasztrófás. Vagy: "Mi lenne, ha nem érdeklődne irántam?" Válasz: "Abba belehalnék". Ezt nevezzük "borzalmasításnak".
A "Mi lenne ha"-záson túl még "borzalmasítási" módszer a "Megőrjít
ez a...", "Ki nem állhatom, ha..." "Halálra szekál ez...". Ezek a
gondolatok érzékenyítenek minket arra, hogy aztán megnyomják a rajtunk
az indítógombot. (Hiszen bejósoljuk, hogy "felrobbanunk, ha még egyszer
megszólal a telefon.")
Aztán ha megtörténik a dolog, kiderül, hogy mégsem olyan rossz, mint azt "borzalmasításkor" elgondoltuk.
A "borzalmasítást" bizonyos helyzetekben annyira természetes, hogy mint
egyetlen megoldást tudjuk csak elképzelni. Erre jár rá az agyunk.
Hétköznapi beszélgetésekben is mindennapos fordulat, hogy
"szétrobbanok", az "agyamra megy". De nem robbanunk szét és nem megy az
agyunkra. Csak fölöslegesen negatív állapotokat gerjesztünk magunkban.
És amikor borzalmasítunk, akkor túlreagálunk, és ezért nem tudunk
higgadtan, megoldásra irányultan gondolkodni, dönteni és megfelelően
kezelni a helyzetet.
2, A második gondolkodási tévedés az abszolutizáló gondolkodás. Ez olyan mondatokban jelenik meg, hogy "Nekem muszáj...", "Nekem ezt és ezt kéne..", "Ezt kell tennem...". Éljük az életünket és állandóan ilyeneket mondunk magunknak: "Sokkal vonzóbbnak, soványabbnak, felkészültebbnek, tanultabbnak, türelmesebbnek, kreatívabbnak, stb. kéne lennem. ". Ezt a "kellezés"-t tanuljuk már gyerekkorunk óta szüleinktől, az iskolában, a munkahelyen, a médiákból. Ez viszont lehetővé teszi, hogy mások nyomkodják a gombjainkat (hiszen ha kimondják, amit mi is gondolunk, akkor "tettenérnek" minket, és depresszióba eshetünk a tökéletlenségünk miatt.). A "kellezés" ellentéte az itt és most elfogadása. Ha 150 cm-t tudok ugrani, hiába csepülöm magamat, akkor sem fogok tudni nagyobbat ugrani.
3, A következő gyakori gondolkodási hiba az emberek hibáztatása tetteik helyett. Magunkkal és másokkal szemben is elkövetjük nap mint nap. Ha valaki itt és most tévedett, az nem ostoba, nem trehány, nem felelőtlen, hanem jól körülírható okok miatt itt és most tévedett. Az emberekre, személyiségükre, jellemükre levont túlzott, általánosító negatív következtetés sehova nem vezet, mert csak olyan általánosságokat lehet levonni belőle, hogy "neked másnak kéne lenned, mint ami vagy." De ha a cselekvést bíráljuk, akkor megfogalmazható, konkrétan mit vártunk volna el, és hogyan lehetne a jövőben ez másként. Ha magunkkal kapcsolatban egy sikertelen vizsga, egy szerelmi csalódás, egy véletlen baleset miatt rögtön egész személyünket alkalmatlannak minősítjük, azzal nem segítjük elő, hogy legközelebb hatékonyabban oldjuk meg a dolgokat.
4, A harmadik típusa a téves gondolkodásnak a racionalizálás, vagy bagatellizálás. Ez az eddigiek ellentéte, mert ez egy alulreagálás. Gyenge kísérlet arra, hogy letagadjuk, alulértékeljük azt, ami történt. "Kit érdekel?", "Na és?", "Nagy dolog!".
Szülők gyakran érkeznek el ahhoz a ponthoz, amikor tehetetlennek érzik
magukat a gyerekükkel kapcsolatban, és akkor azt mondják: "Tegye tönkre
az életét, ha annyira akarja, kit érdekel?". Valójában ez saját
"borzalmasításukra" "kellesítésükre" adott reakció. Először ezzel
próbálkozunk, és amikor ez nem ment, akkor kiszállunk.
A racionalizálás arra is jó, hogy igazoljuk a magunk számára sem
elfogadható cselekedeteket, vagy letagadjuk valódi érzéseinket. E
témakörbe tartozik a kognitív disszonanciával kapcsolatos jelenségkör
is.
Ez nagyon veszélyes is tud lenni: egy mellrákkal operált nőcsoportban
megkérdezték, mennyi idő telt el az első rendellenes csomó és az
orvoshoz fordulás közt. Átlagosan hat hónap volt ez az idő, de voltak,
akik évekig vártak. Hat hónap várakozás jelentheti a különbséget
aközött, hogy a csomót vagy a mellet kell eltávolítani.
Szívrohamon átesett férfiakat is megkérdeztek, hogy mit csináltak,
amikor a szívrohamukat észlelték, és 30%-uk intenzív fizikai
gyakorlatokkal próbálta meggyőzni magát, hogy nincs semmi baja.
A racionalizáció gyakran egy elfedése azoknak a dolgoknak, amelyek valójában igenis megnyomják a gombjainkat.
Hogyan kerüljük el tehát a fölösleges negatív érzelmeket?
Első lépésben rögzítjük (kezdetben érdemes írásban végezni a feladatokat) a helyzetet. Ez ne legyen túl összetett, bonyolult, hanem csak egy elemi esemény
Pl. Előadást készülők sok ember előtt tartani
Ezt követően tisztázzuk érzéseinket:
Szorongok, félek a kudarctól, kishitű vagyok
Most következik az un. "irreális gondolatok megfogalmazása, ezek fontosak, itt tudjuk feltárni visszatérő automatikus gondolatainkat.
Pl. Tökéletesnek, magabiztosnak, felkészültnek, szellemesnek, könnyednek kell lennem. De mi lesz, ha felsülök: Ha belesülök? Ha meg sem tudok majd szólalni? Ha remegni fog a hangom? Ha elfelejtem, mit akartam mondani. Mi lesz, ha mindenki unni fogja?
A legfontosabb mozzanat, amit nem lehet gépiesen vagy rutinosan csinálni, az az irreális gondolatok megkérdőjelezése. Ha számunkra nem meggyőző a megkérdőjelezés, nem is fog működni. A megkérdőjelezés valójában rátapint az automatikus gondolat alapvető hibájára. Már eleve gyanús minden olyan irreális gondolat, amelyben olyan szavak szerepelnek, mint "soha, mindenki, senki, tökéletes, örökké, állandón". Ezek szinte biztosan általánosítások, tehát tévedések.
Pl. Lehet tökéletes bármi is? Van tökéletes előadás? Tudok én más lenni, mint ami vagyok? És ha előre izgulok azon, hogy belesülők, azzal ki tudom védeni, ha mégis megtörténne? És ha megtörténik, vajon tényleg olyan megbocsájthatatlan dolog lesz, hogy egy előadó izgul? És tényleg mindenki unná?
Végül mindig meg kell fogalmazni a reális alternatívát, ami kijelöli, hogyan is kéne majd a jövőben kezelni a hasonló helyzeteket.
Pl. Tudom, hogy izgulós vagyok az előadásokon, de el tudom viselni. Ilyen vagyok, magam választottam ezt a pályát/feladatot, szeretnék minél jobban teljesíteni, és elégedett leszek azzal amit kihoztam magamból. Itt és most erre voltam képes.
Az automatikus negatív gondolatok felismerését és megkérdőjelezését folyamatosan kell gyakorolnunk, amíg készséggé nem válik. Akkora már igazán megváltoztunk.
Számtalan jele mutatkozik annak, ha az embert (vagy szeretett feleségét) maga alá gyűri a reggeli rohanás.
Az egyik ilyesféle csalhatatlan jel, ha hetente négyszer ottfelejtett Maki-bögre tea fogad reggel, mikor berakom BB2 kakaóját a mikróba. Köszi Maki. Jól esik a gondoskodás. :)
Azt hiszem stratégiát kell váltanom és reggelente teát készíteni Makinak!
E.T. rajongók olvassatok el!
A napokban nézegettem, hogy milyen google találatokkal érik el a blogomat. Természetesen M. Eszteres írásom vezet, mivel boldog-boldogtalan lesipuskás szexre vágyik. Feltűnt azonban, hogy egy kis űrlény iránt feltűnően és hosszan tartóan nagy a kereslet, ő pedig E.T. a földönkívüli.
Irtó kíváncsi vagyok, mire föl ez a nagy lelkesedés egy több, mint 27 (!!!) éves film főhőse iránt.
Szóval kérek minden idetévedő űrtúristát, hogy kommenteljen nekem: írjátok meg légyszi, miért kerestétek interneten E.T.-t! Cserébe adok néhány Drew Berrymore képet alant. ;]
Drew 1982 - E.T.- től először csúnyán beparázás ...
... aztán jól összemelegedés.
E! 25 év múlva jamijaminak levés. ;]
...és drogos korszakból jó kis tetkók feltevés. Fodrászra meg nem tellés...
Előre bocsátom, hogy komálom az embert, sőt mitöbb utánamagyek minden frekvenciára. Mégis egy megfejthetetlen rejtély volt és lesz is számomra. A Fiala. Az biztos, hogy az "egyszerűen kiismerhető" plecsnit nem lehet ráütni. Lássuk a rideg publikus tényeket:
Fiala János, kétdiplomás 50-es éveit taposó médiában tevékenykedő műsorvezető ember, földön porosodó E.T.. Péklapát. Ja és szerintem rettentően hasonlít Tim Robbinsra. Csak nem mosolyog annyit. De ezt megbocsátjuk neki, mivel neki sem oszkárja, sem többmillió dolláros gázsija sincsen. Ráadásul kelet európában kell élnie.
Ez Robbins
Ez pedig Fiala
Sokáig a Magyar Rádióban ténykedett (168 óra, Gondolat-jel), majd alámerült mind a mainstream, mind a marginális hallgatottságú kereskedelmi rádiók világába. Immár évek óta egy olyan műsort vezet (KejlFelJancsi), amely nem visszahívja a telefonálót, hanem szűretlenül engedi a műsorba a szent hallgatót, evvel együtt a véleményét is.
Meg is lett az eredménye ennek a sajátos taktikának. Fialát végtelen sokszor hangoztatott zsidó mivolta és sokszor leplezetlen politikai hovatartozása miatt egy marék debilitását elszántsággal kompenzáló (legveszélyesebb, ugye) nyilván jobbos csoport gyűlöli. Ezek az emberek ahelyett, hogy ignorálnák őt és műsorát, napi szinten telefonálnak be a KejlFelJancsiba. Röfögnek, krakognak, zsidóznak, más verbális véleményt nem alkotnak.
Aki viszont betelefonál, általában rekedtes, szétcigizett hangú, 50es depis nő, aki addig addig morfondírozik, hogy mit is mondjon, hogy vegül Fiala lekeveri. Apropó lekeverés. Senki más sem kerülheti el nála a sorsát. A műsornak - betelefonálós jellegét meghazudtolóan a türelmetlenség a legfőbb ismérve , az általa vezetett műsor minidg naprakész, sokszor nagyon élvezetes a maga porvokatív és hiperérzékeny stílusában, máskor ámde eléri a hallgathatatlanság egy jelentős fokát. Kapkodó ideges zeneszám váltások, témahiány, hallgatói és műsorvezetői sértődöttség. Harag.
Igen, úgy fest Fiala 50 évesen haragszik az egész világra.
Ugyanakkor elszántan tartja a fáklyát, hogy mi, a műveletlen hallgatók lássunk már a sötétben. Makacsul provokál, minden szavából süt, hogy meg akar győzni, ugyanakkor más véleményét nagyon ritkán engedi közel magához.
A zeneválasztásból is süt a kitűnni akarás a kivagyiság és a harag. Tagadhatatlanul jó zenei ízléssel működő emberünk nem egyszer olyan hardcore zenékkel srófolja a munkába haladó hallgatóságot, hogy garantáltan egyetlen hallgató sem marad(t) meg a 88.1-en.
Sajátos fura módon sokszor nem követi az élni és élni hagyni alapszabályt sem.
Ezt is alá tudom támasztani egy érdekes példával: minden kereskedelmi adónak kötelessége, hogy időnként híreket és közérdekű információt szolgáltasson. Értelemszerűen a legközérdekűbb közérdekű a közlekedési hírek. Normál esetben kapcsolják telefonon a diszpécsert, aki általában színtelen hangon idegesítő zenei aláfestéssel nyakonöntve elhadarja a közlekedési híreket, amire már senki sem figyel, mivel Budapest évek óta permanensen be van dugulva északtól délig.
Nem úgy a KeljFelJancsiban: Fiala vagy ingerlő módon haverkodik-smúzol a diszpécserrel, vagy egyenesen nem hagyja, hogy befejezze a mondandóját, mert folyton belevág a szavába, evvel emelve a közlekedési híreket még érthetetlennebbé, a diszpécsert pedig zavarttá.
Valahogy mindig az az érzésem, hogy motivációja a következő: ha már én szarul érzem magam reggeltől estig a bőrömben, érezze magát más is szarul, akár csak egy percre is.
Magára haragított szinte mindenkit már maga körül, Vitrayt pölö élőben a fülem hallatára kritizálta - talán joggal - de semmiképpen sem helyénvaló módon.
Olyannyira, hogy VT betelefonált és megpróbálta védeni magát az adásban. Persze innen a dolog rém kellemetlenné vált, mert Fiala nyilván nem fog meghátrálni a saját műsorában, Vitray pedig vérig sértve lerakta a telefont, amit kb 1 perc nem lekevert hangos foglaltjelzés követett. Vérciki! Értelmetlen konfliktuskeresés mindig, mindenhol.
Mintahogy következett azonos képlet alapján 2008-as megjelenése a top ménsztrím TV2 ben. Ki tudja, mit szeretett volna kihozni ebből a lehetőségből. Azt nap mint nap érezni lehet, hogy sikerre és nyilvánosságra vágyik, nem szégyen az. De a nyilvánosság nem tart soká, ha nem tudjuk megszerezni legalább alapfokon a nézők bizalmát és szimpátiáját.
Csakhogy Fiala rossz lóra tett, avval a haraggal és elkeseredettséggel ment oda mindenféle műsorokba, amiknek facsipesz-egyszerű nézőserege nem arra kíváncsi, hogy entelektüell kioktassák és megleckéztessék. Még csak nem is értik miről beszél, mikor barokkosan hosszú mondataival kéretlenül felajánlja kétszeres tolerancia díját egy tv műsorban, mert ő nem cigánygyalázó, csak úgy vágták meg. Tolerancia? Se nem értik, se nem művelik Magyarországon. Cigány? Na azt értik.
Tessék csak nézni:
Ha nem indul: http://webcast.tv2.hu/dynamic/index.php?m=video&video_id=384373
Megasztán érdekes jelenség az , mikor az egyszeri nő elmegy dolgozni a bordélyházba, majd arról panaszkodik, hogy folyton megdugták. Hát ez a műsor azért jött létre, hogy megalázzák, kedves Celeb. Nem pedig azért, hogy megváltsa benne a világot, de legalábbis jó izlést verjen a buta néző fejébe.
Mindenesetre KejlFelJancsi balhésan rövid úton kiírta magát a TV2-ből, de legalább megfelelő publicitása lett könyvének, amely meglepő és mulatságos módon éppen akkoriban jelent meg Péklapát címmel.
Megvettem, elolvastam és fel voltam háborodva.
Minidig nagy tisztelettel nyúltam mindenféle könyvhöz, hiszen az emberi gondolat szent, akármiről is szól. Aki pedig könyvet ír, kiteszi a gondolatait a placcra, tisztelettel kell hát bánni vele.
Ez a könyv azonban nem szól a világon semmiről, amiről meg szól, az vérciki. Az első 60 oldalon arról olvashatunk, hogy miért is írt az író könyvet, utána szerkesztetlenül odavetett teljes mértékben hétköznapi kusza családi emlékek, már-már bántóan intim és fölöslegesen őszinte szavak a családról, mindenféle koncepció és hozadék nélkül, majd -kegyelemdöfésként- minden előkészítés és kommentár nélkül jópár olvasói levél, nesze a könyv kellős közepébe. Sok önmarcangolás, még több önsajnálat.
Rendszeresen előbb leírt, majd magyarra kijavított idegen szavak - ezt ki érti? Stílusjegynek kevés, viccnek sok.
Ellenben semmi sem arról az időszakról, ami érdekesnek tekinthető a Magyar Rádióban, korrajz, vagy olyan önéletrajzi ihletettség, ami vezeti is az olvasót. Bármi, ami érdekes lehet Fialában, azon kívül, hogy imádja a lányát.
Megint azt érzem, amit eddig is mindig: túlzott bántó őszinteség, amit boldogtalanság és szeretethiány hív életre.
Folytonosan tépelődő elme, aki nyomot akar hagyni a világban, de nem találta meg a helyes utat.
Nemcsak érzékenység, hanem empátia is, nemcsak kioktatás, de elfogadás is. Nemcsak kritika, de dícséret is. Nem csak zsörtölődés, hanem a pillanat szépségének meglátása is. És akkor talán helyére kerülne sok minden, János.
