Nagy fába vágom a fejszémet. Megpróbálom kedvenc dalaim közül is az általam legjobbnak ítélteket csokorba szedni és elétek tárni mindent róluk, ami eszembe jut.
Általában elmondható, hogy az elektronikus angol popzene áll hozzám a legközelebb, de azért engem sem hagyott hidegen az elmúlt két dekád magyar és külföldi pop óriásainak egy két szerzeménye sem. Óhatatlanul bekerül majd ide egykét olyan dal is, amelyek nem önmagukban állnak a pulpituson, hanem egy élményhez, pillanatnyi életérzéshez kapcsolhatók. Erről majd külön irok is. :)
Azt hiszem a következő dal nem ússza meg nálam az első helyezést, mindent összevetve sem.
A zenekar tagjai szinte velem nőttek fel 1980 óta kis basildoni vidéki srácokból mindenki által ismert szupersztárokká. Khmm. Én asszem lemaradtam... :)
Vince Clarke a körömrágós szorongós szintis, aki később megalapított két számomra olyannyira meghatározó csapatot, mint a Yazoo és az Erasure.
Martin Gore a kiismerhetetlen, női ruhákban pózoló énekes és dalszöveg, illetve zeneszerző.
Alan Wilder, aki Vince távozása után kapcsolódott be a csapat életébe és hozta magával a nagyfokú progresszivitást, ami azért Vince könnyed dallamvezetésére semmiképpen sem volt jellemző. Később Recoil néven alakított one-man formációt, ami pont a túlzott progresszivitás miatt lett kevésbé sikeres, szinte ismeretlen.
Dave Gahan, aki frontemberként adta a Depeche Mode arcát és akit a heroin majdnem elsodort. Nem a hangja, mint inkább az imidzse ellenállhatatlan. Két szólólemezéről írtam is egy előző postban...
Andrew Fletcher, akire kár a szót vesztegetni... :) asszem csak a barátság miatt maradt a bandában.
Nos ők a Depeche Mode és az abszolut févörit az 1986-os
| IT DOESN’T MATTER TWO című dal |
|
| As I lay here with you The shame lies with us We talk of love and trust That doesn’t matter Though we may be the last in the world We feel like pioneers Telling hopes and fears To one another And oh what a feeling Inside of me It might last for an hour Wounds aren’t healing Inside of me Though it feels good now I know it’s only for now The feeling is intense You grip me with your eyes And then I realise That doesn’t matter |
--------------------------------------
A dalt Martin énekli ő is írta. Alapját végtelenített huhogó kórusfoszlány adja szögletes glass szintikísérettel és egy refrénként fájdalmasan felharsanó fanfárral. Elsőre egyszerű monoton képlet. Ami kezdetben egyszerűnek tűnik, az mélyebben szemlélve azonban olyannyira összetett, hogy követni is nehéz. Ez adja a dal zsenialitását. Zaklatott és mégis nyugalmat áraszt.
Martin hangja gyönyörű uniszex, a szöveg egyszerre romantikus (
And oh what a feeling
Inside of me) és savasan cinikus (
It might last for an hour).
A dal a végén egyszerűen tempót veszít és megáll, mintegy feladva azt, amit a szöveg is sugall.
Áthatja a DM-ra oly jellemző lemondás és enyhe depi, ami tőlem sem áll túlzottan távol. :)
